Jókedvében írta a helység kalapácsát Petőfi Sándor, csak úgy buzog, forr, sistereg ma is e szertelen vidámság, humor; ahogy olvassuk és jókedvűek leszünk mi is. Nincs ennél nagyobb ajándék, s hálás szívvel köszönjük a költőnek a derűs perceket és könnyebb lesz tőle a lelkünk, amíg együtt élünk a gunyorosan, de nagy szeretettel megírt teremtményeivel. Nevetve elmerengünk azon is, hogy e különös hősi eposz csipkelődve, fricskázva kicsúfolja a dagályos hőskölteményeket is, alkalmazva a fennkölt fogásokat a föld-hözragadt témában. Sajdik Ferenc jókedvűen tovább álmodja és újra teremti az elbeszélő költeményt. Ámulva és elragadva nézzük, hogy milyen könnyedén hangolódik rá s rajzolva-festi látható képét e bumfordian tengelyes-talpas történetnek. E szinte határtalan beleélő képesség elkápráztat és bűbájol, felerősíti a derűt, tovább hegyezi a csipkelődést, cseppfolyósabbá teszi az érzelmességet. Hibátlanul követ minden hangot, a lélek hajlásait, bártan hozzá teszi saját megjegyzéseit, ahogy például megrajzolja a menekülési útvonalat a templomból. Méltó alkotó társa a zseniális költőnek s így lett ez a könyv új és csodálatos alkotás. Csukás István
