„Háromra benn kell lennem az intézetben – gondolta; ám olyan valószínűtlennek tűnt ez, mintha háromra Afrikában kellene lennie. Mereven nézte a szemközti mulató plakátját, egy cilinderes zsonglőrt, aki színes golyókat dobált a levegőbe. Meddig várjak még – gondolta türelmetlenül, bosszúsan. – Most már igazán jöhetne. Úgy tetszett, nagyon régen vár már itt – negyvenhét éve, gondolta futólag. Ebben a pillanatban, megint csak kalap nélkül, kilépett az idegen nő a hotel ajtaján, egyenesen feléje ment lassú léptekkel, egyenletes járással, megállt előtte, s mosoly, szívélyesség, egyáltalán, a rokonszenv minden jele nélkül nézett reá – ahogy arra tekintünk, akit már nagyon régen ismerünk, akiről mindent tudunk, s akivel olyan meghittségben élünk, hogy fölösleges és értelmetlen is lenne, ha külön jelekkel biztosítjuk bizalmunkról és az összetartozásról. – Venez – mondta hangsúly nélkül. Egymás mellett lépdelve mentek be a hotelbe…”
„Őrizni valamit a rabság egy neme, s ő már nem őrzött semmit, se személyt, se tárgyat, se titkot…”
Askenasi Viktor Henrik, az általános filológia és összehasonlító nyelvészet párizsi tanára fellázad a társadalmi szokások kötöttségei és az azokat betartató ellenőrzési mechanizmusok ellen. Elhagyja a családját és a munkáját, majd mind jobban a társas életet, végül Párizst is. Pihenni indul néhány hétre egy görög szigetre, ám tervezett nyaralása csupán következménye annak az útra kelésnek, amellyel házasságából lépett ki. Sőt, az orosz táncosnővel folytatott viszonya is csak következménye egy mindinkább tudatosuló kérdésnek, melyre feleletet vár.
Még ha felesége, Anna és különösképp szeretője, Eliz közelebb segíthetik is a válaszhoz, Askenasi egyre világosabban látja, hogy azt egyedül kell megtalálnia, senkire nem háríthatja át a felelősséget. Számára nemcsak a válaszadás, hanem már belső késztetésének puszta megfogalmazása, megválaszolható formába öntése is feladat.
Bengi László
