Kötetünk tizenhárom tanulmánya részben a magyar nyelv korábbi írásokból már ismert szemantikai jelenségeinek, részben első ízben itt bemutatott jelentéstani kontrasztoknak az elemzésére és magyarázatára vállalkozik. A tanulmányok mindegyike az ún. formális szemantika elveit és módszereit követi, tehát igyekszik precíz és cáfolható megállapításokat tenni, és ezeket formális, matematikai eszközökkel is megfogalmazza.
A kötet tanulmányai változatos jelentéstani problémákat tárgyalnak. Az egyik a lexikai szemantika egyik alapkérdésére (Hogyan különíthető el egymástól a poliszémia és a homonímia?) ad új választ, négy további pedig az igejelentés és egyes szemantikai igeosztályok jellemzésére tesz új javaslatot, vagy vizsgálja felül a korábbiakat. Ezek az egyet ne/nem/se/sem szerkezettel kompatibilis igék osztályaival; a magyar igetövek eseménylexikalizációs tulajdonságaival; az önkéntelen érzékelést, az önkéntelen megismerést ill. tudást, valamint a fizikai diszpozíciót kifejező igék összefüggő szemantikai jellemzőivel foglalkoznak, illetve a faktivitás mint lexikai tulajdonság elvetése mellett érvelnek.
Az írások egy másik csoportja olyan jelenségekkel foglalkozik, amelyeknek a jelentését logikai operátorok segítségével szokás modellezni, mint például az is és a hozzá hasonló fókuszérzékeny additív operátorok, az is-t tartalmazó összetett elemek (mégis, úgyis, így is, igenis, nem is, ugyanis, vagyis és máris), a kvantoros, illetve fókuszpartikulás kifejezések a magyar mondat ige előtti tartományában, a csupasz köznévi argumentumok, a mondattagadás és a fókusztagadás közötti különbség, valamint a tagadás és a diszjunkció hatóköri interakciói. Az igei argumentumszerkezet, a topik összetevők, és a beszédaktusok között létesít kapcsolatot egy további tanulmány, egy másik pedig egy speciális kérdő beszédaktust jellemez.
A kötetben mindvégig a közérthetőségre törekedtünk, így azoknak az érdeklődő olvasóknak is ajánlható, akik nem a formális szemantika szakterületének a művelői.
