Két évvel ezelőtt kinyitottunk a padláson egy vén koffert, és találtunk benne egy csomó magnószalagot. Kiderült, hogy anyám magnóra mondta élete rejtett titkait. Hónapokig ült a félhomályos szobájában, és mesélte a csodákat. Hogyan volt kislányként vadul szerelmes egy családos főpincérbe, hogyan szeretett bele az apámba, milyen keserves nászéjszakájuk volt egy jéghideg vonatban, elmesélte, hogyan vesztette el a szüzességét és esett velem teherbe; mit érzett, amikor én a méhében voltam, és belülről adtam neki életjeleket.
Kincset találtunk a kofferben. Gyerekeim a kazettákat legépeltették, és elolvastam a kéziratot. Sírógörcsöt kaptam. Soha így nem sírtam még. Üvöltöttem. Ha meghallotta a túlvilágon, bizonyára ő is megrendült. Nem nekem mesélte az emlékeit. Saját magának. Nem is remélte, hogy én ezt a csodálatos monológját valaha megtalálom. „Saját színházamban nemcsak életem főszerepét játszom – de a mesém hallgatója is én magam vagyok.” Én már öregen, neves íróként bukkantam erre a kincsre. Úgy is hív néha: „Az én író fiam”. Dolgozni kezdtem rajta, hogy a hangja könyvvé váljon. Nagy mesélő volt. Könyve teli van humorral, derűvel, kacagással -- és tragédiával. Életem legszebb művének – művünknek – tartom ezt a könyvet. NEM HITTEM VOLNA, HOGY VALAHA TÁRSSZERZŐJE LESZEK HOLT ÉDESANYÁMNAK. Azt hiszem, példátlan, hogy egy író az anyja szemével látja meg önmagát. Az a szem, amivel ő látott, egy bölcs asszony tekintete volt. Nagy tanítás rejlik minden meséjében. Az ő titkos könyve tanít meg, hogyan kell a pokolban is vidáman élni.
