"Dobray Sarolta szociografikus pontosságú történetei a mai Magyarország legkiszolgáltatottabb embereiről mesélnek, tudósítanak halálosan pontosan, mély empátiával és szeretettel. Nem a kívülálló író hajol itt le, hogy történetekké stilizálja a szenvedést: a felelősségteljes írástudó figyel és rögzít. A nyugtalan írástudó hagy nyomot a korról, amelyben élünk. Pillanatfelvételeket készít, mindig a megfelelő szögből, a megfelelő képkivágással. Pontosan tudja, hogy nem létezik mi és ők, hogy az ők is mi vagyunk, hogy nincs kétféle Magyarország, nincs biztonság és béke ott, ahol emberek magukra hagyatva tengődnek. Hogy irántuk igenis mindnyájan, egyenként felelősséggel tartozunk. Galgóczi Erzsébet, Csalog Zsolt és Tar Sándor nyomdokain járva a nélkülözésben is megmutatkozó emberséget, a méltóság elpusztíthatatlan vágyát örökíti meg. Érezzük a dohos falak, az áporodott ruhák szagát, és magunk előtt látjuk a fényüket vesztett tekintetekben megcsillanó végső reményt is: igen, van még, aki figyel. Van, akinek még fontos e darabra hullott életek minden törmeléke."
Tóth Krisztina író, költő, műfordító
Ott semmi szemét nem volt. Mondták is, hogy ilyen tiszta csövestanyát még életükben nem láttak soha. Asztalunk volt a szabadban meg egy igazi franciaágy. Az volt a terasz. Meg egy szánkó, arra rákötöztünk egy szivacsbelet, és hopp, meglett a fejedelmi trónus. Jöttek hozzánk a környező lakók diskurálni, akkora volt a kényelem. Ha úgy döntöttünk, hogy unatkozunk, nekiálltunk kártyázni. Ha azt is meguntuk, célba lőttünk. Kacagtunk, mint az eszelősök, az avar kavargott körülöttünk. Az asszonytárs főzött, mögötte a rádió duruzsolt az elment elemmel, a fény meg jött a gyertyával. A kályha széjjelontotta a meleget, hiába húzott kinn a mínusz tízes cúg. Szabadok voltunk a végtelenségig.
(részlet)
