Amikor biztosan tudom, hogy át kell kelnem valamelyik határon, rendszerint összeszorul a gyomrom. Az utazással és a határátlépéssel kapcsolatos kétely, viszolygás, szorongás bele van kódolva a biztonságosnak és ismerősnek hitt otthon elhagyásába, a szabad mozgás eszményének és a szögesdrót-kerítésekkel körülölelt határvidék – ahol magam is élek – egymással ki nem békíthető, sőt egymást kizáró realitásába. A határhoz vezető úton már töprengek: vajon mit fog kérdezni ezúttal a hol barátságos, hol kissé megvető tekintettel méregető határőr és vámos? Úti célomat firtató kérdéseikre mennyire felelhetek majd őszintén? Ki kell-e nyitnom bőröndömet és táskáimat? Az azokban tapintatlan módon kotorászó idegen kezek vajon mit hagynak végérvényesen legszemélyesebb dolgaimon? Mert az idegen kéz, amely hozzáér ruháimhoz, szendvicseimhez, könyveimhez, jegyzetfüzetemhez, tollamhoz vagy laptopomhoz, mindig hagy maga után valamilyen le- és kitörölhetetlen, bár alig észlelhető nyomot.
