Decki Sarolta irodalomtörténész már olvasta a könyvet, és a következőképp vélekedik róla. Három az egyben: három testvér versei egy kötetben. Csak a tartalomjegyzékből derül ki, melyiket ki írta, de mire odalapozunk, ez már nem is fontos. A szerzőség kérdését háttérbe szorítja a versek között létrejövő játék, párbeszéd, az, ahogyan hasonlítanak és különböznek a bennük megszólaló hangok, sajátos vibrálást hozva létre. Mintha egy asztal mellett ülne a három fiú, és a dohányfüstön, pálinkagőzön át már alig lehetne őket megkülönböztetni egymástól, csak a hangjuk tör át tisztán a kocsmaködön. A versek is a wittgensteini családi hasonlóság logikája szerint szerveződnek, ahogyan a fül formája, a láb mérete vagy a véres hurka szeretete öröklődik. Kinek ez, kinek az jut, de az egészről valahogy mégis látszik, hogy a verseknek közük van egymáshoz. Ahogyan az egyikben olvashatjuk: „minden mozdulatban genetika”. Három különböző perspektíva tárul ugyanarra a horizontra, három Kabai, egy genetika, három életsors, egy család. Egy és a három, a három és a sok, a sok és a végtelen horizont.
