Vannak-e "no-go zónák" Európában? A kérdést az elmúlt években indulatos viták övezték, melyek során politikusok, szakpolitikusok, elemzők, publicisták és egyszerű polgárok feszültek egymásnak érveikkel. Bár a gyakran ideológiai síkon zajló polémia még messze nem ért véget, egy dolog biztosan látszik: az elmúlt évtizedek során Európa nagyvárosaiban valami végérvényesen félrement.
A bevándorlók lakta környékek története az 1960-as évekre nyúlik vissza, amikor tömegesen kezdtek érkezni emberek a volt gyarmatokról, illetve államközi munkaerő-kölcsönzési szerződések keretében. A befogadó államok a legalacsonyabb ingatlanárú környékeken szállásolták el őket, ahova a családegyesítések és a későbbi bevándorlási hullámok révén újabb tömegek érkeztek. Eközben a többségi társadalom tagjai fokozatosan kiköltöztek e negyedekből, így hol vegyesebb, hol homogénebb etnikai tömbök, párhuzamos társadalmak alakultak ki. Ennek következtében mára számos olyan városrész jött létre Európában, amelyben az utcák képe és a társadalmi kultúra eltér a többségi társadalom által lakott környékekétől, a szociális körülmények és a közbiztonság rosszabb a máshol megszokottnál, a hatóságok különleges protokollt követnek intézkedéseik során, vagy egyszerűen a többségi társadalom egyes tagjai diszkomfortosan érzik magukat.
A Migrációkutató Intézet munkatársai által írt kötet tematikusan hasonlítja össze Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, az Egyesült Királyság, Németország és Svédország bevándorlók lakta városrészeit, hogy ezzel is újabb aspektusból vizsgálja ezt a napjainkat meghatározó ezerarcú problémát.
