Utazás ez a kötet abba a rég eltűnt, Kosztolányi írásai révén mégis velünk élő monarchiabeli világba,
amelynek széthullását nemcsak előre látta Kosztolányi, hanem amelynek Trianonban szentesített
fölszámolása a költőt személyesen, éppen ezért sok kortárs írótársánál mélyebben érintette. Ebbe a
nosztalgiával övezett világba vezet a kötet számos tanulmánya, melynek középpontjában nem is az úticél,
hanem a vonatút kiinduló állomása, a regényekben oly élénk színekkel festett Sárszeg áll. Kétségtelen
ugyanis – ezt az esszék szubjektív hangneme nem is kívánja elkendőzni –, hogy Sárszeg nem pusztán a
századfordulós Magyarország vidéki jövőtlenségének szimbóluma, hanem egy olyan világnak a művészet,
az irodalom eszközeivel való újjáteremtése is, amelybe Mohai V. Lajos maga is nosztalgikus szeretettel
utazik vissza, miközben látását, ha elfelhőzi is az elveszítettség érzése, sohasem homályosítja el az
idealizálásba fulladó nosztalgia.
A Tarkő felé tartó vicinálisra Pacsirtával, Kosztolányival és Mohai V. Lajossal mi, olvasók is, valamennyien
felkapaszkodunk. Ez a vicinális egyszerre visz a tarkövi pusztába és a tarkői magaslatra. Kosztolányi – ezt jól
mutatja, hogy a kötet több évtized, közel fél évszázad írásaiból lett csokorba kötve – már a fiatal Mohai V.-t
kézen ragadta, s aki – visszaszorítva a kinyújtott kezet – a mai napig nem engedte el azt. Úgy ragaszkodik
hozzá, mint öreg, bölcs útitárshoz, aki jól ismeri már azt az utat, amelyen a tarkövi vicinálisok járnak: tudja,
hol áll meg a vonat, mit érdemes nézni a tájon, kiket ajánlatos szemügyre venni az utasok
közül. Kosztolányi egyetlen percre sem kalauz, hanem igaz útitárs. Ez emeli ki őt a huszadik század sok
kiváló magyar írója és költője közül, hogy az utazás szerelmeseként bátran maga mellé enged bárkit, aki
társául akar szegődni. A vicinális latin szó. Jelentése: „szomszédos”. Az a vicinális azonban, amely Tarkőre
visz, egyszerre döcög át az egész világon, ugyanakkor visz egyre mélyebbre önmagunkba. Külön kis
világokat választ el egymástól és köt össze, s így eljut ahhoz is, aki szomszéd, amit más, nagyobb távlatokat
nyitó szóval talán felebarátnak lehetne nevezni.
Nemcsak útitársunk, felebarátunk is Kosztolányi, és biztos vagyok benne, hogy ez az a különösség, amely a
fiatal egyetemista Mohait annyira elbűvölte, hogy Kosztolányi életművének, regényeinek, verseinek
értelmezéséhez újra és újra visszakanyarodott. Figyelme azonban nem korlátozódott – és most sem
korlátozódik – csupán Kosztolányira. Azokra is tekint, akik fontosak voltak Kosztolányi számára (mint Csáth
Géza), vagy akik számára kortársként vagy kései értelmezőként fontos Kosztolányi. A központ azonban még
ő, aki a tarkövi vicinálison utaztatja Pacsirtát, így nem meglepő, hogy a kötet végén fontos, a szerzőnek
különösen kedves és az értelmezés szempontjából megkerülhetetlen Kosztolányi-szövegek is helyet kaptak.
Kedves Olvasó, ezen az utazáson végig két régi, összeszokott útitárs mellett foglalhatsz helyet.
Már elhangzott az indulást jelző vonatfütty.
Takács László
